Talán később megbánom, hogy ezt leírtam. vagy. Talán később örülök majd, hogy megírtam. Mostanában sok mindenen mentem keresztül. Az osztálytársaim talán lúzernek tartanak vagy csak nem értenek. Azért, amiért csöndes vagyok, amiért hallgatom a tanár szavát, nem pofázok vissza. Szemétségeket szólnak be. Ez nem csak velem van így egymást is piszkálják. Annyira magamra veszek mindent. Már akkor is az idegesség jön rám, ha meghallom a nevemet. Ez nem volt mindig így. Visszaemlékszem 2007 előtti időszakokra. Óvodában én voltam a terrorista. Az óvónő is csak arra várt, hogy húzzak már el. 1., 2., 3., én voltam a királycsaj az osztályban. Legalábbis bizonyos körben. Voltunk néhányan haverok és ott főnöknek érezhettem magam. 4., ben annyit változott, hogy a baráti társaság egy kicsit szétesett. Újak jöttek és régiek mentek el. De én ugyan az maradtam. Nem érdekelt, kedves vagyok-e vagy utálnak!? Elégedett voltam és büszke. Jól éreztem magam. 5., ben elhatároztuk, hogy valamiféle varázslényeknek játszuk meg magunkat. Voltunk boszik, vámpírok mindenek… Olyan jó volt. Gondtalan és az a “leszarom” hangulatú. 6. osztályra a baráti kör teljesen felbomlott, de én hű maradtam magamhoz és folytattam az én a kiskirály szerepet. (Mindeközben már nem néztem animét csak óvodában) 2007 nyara azonban mindent megváltoztatott. Láttam egy animét aztán még egyet. Azt hittem az az isten. Mindig ilyen voltam. Valamibe beleéltem magam és az volt a minden. Csakhogy ez más volt. Az animével egy egész kultúra tárult elém. Minden csodás volt és gyönyörű. Kezdtem magamra találni. Eközben az énem fénye megkopott. A régi csillogó, gyönyörű kisugárzás, hogy én én vagyok oda lett. Talán az animét kéne okolnom. Talán. Inkább magamat. Nem tudom biztosan, ahogy már semmit sem. Az általános utolsó 2 éve csak erről szólt. Változáson mentem át és rá kellett jönnöm, hogy már nem szeretnek az emberek. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Hihetetlen, de megváltoztam. Nem az voltam aki eddig, és nem is akartam. Elvoltam a Japán vagy kínai véleményemmel. 2 év alatt sikerült olyan nagyon megváltoznom, hogy a 9. osztályt már egészen el animésülve kezdtem. Csöndes voltam, aranyos, visszaszóltam, ha kellett, de sosem provokáltam senkit. Rám is szálltak, hogy milyen csöndes emberke ez. Persze. Miért is ne. Lelki sérült lettem, de nem érdekelt, mert annyira el voltam foglalva azzal, hogy olyan legyek, mint egy anime figura, hogy eltompultak bennem az igazi érzések. Erősnek éreztem magam, eközben olyan sebezhető voltam, mint még soha. Sokszor megrendült a hitem néhány dologban, de nem foglalkoztam vele és próbáltam kiállni az új én mellett. 10. osztályba is így mentem. Most is abba az osztályba járok és egy régi gondolat néhány régi emlék és egy film a régi stílusomból kiszakított engem az álmomból. Csak vegetáltam 3 és fél évig. Nem is éltem csak iskola és otthon volt. Semmi élet. Most rájöttem, hogy talán nem is kéne elzárnom magam az anime miatt. A legrosszabb hatással a Death note volt rám, ami miatt talpnyaló lett belőlem és jójegy éhes. Nem akarok többet ilyen lenni. Nem akarok senkit megbántani vagy bárkinek csalódást okozni. Sajnos rájöttem, hogy milyen vagyok valójában és nem tetszik, hogy mi lett belőlem az animék miatt. Elbutultam. Nem azért, mert az anime nem jó. Egyszerűen csak könnyen befolyásolható vagyok. Vissza akarok térni az igazi énemhez. Ha most itt vagy és ezt olvasod. Kérlek támogass ebben. Írjatok levelet. Vagy bármit.
Hogy szerezzem vissza a bugyuta felelőtlen életrevaló énemet?
Ti hogy csinálnátok?
Kerültetek már ilyen helyzetbe?
A kegyetlen valóság!!! 